Paul McCartney - Hyde Park 2010

A videókról:

Nagyon jó, hogy szinte a teljes koncertet sikerült letöltenem különböző minőségű videókon. Persze magam is rögzítettem egy-két kis részletet. A koncert nagyjából felét a szervezők profin megvágva, légi felvételekkel megspékelve felrakták a youtube-ra, majd később törölték őket. Én persze még időben letöltöttem őket. Ezeknek az az érdekessége, hogy mikor a kamera a közönséget pásztázza, két helyen is látszódunk. Illetve majdnem, ugyanis mindkét alkalommal csak a Pityu barátom látszik, én aki kb fél méterrel előrébb álltam, pont nem látszok! De azért ez király! :) Majd megmutatom őket. A koncert másik fele is megtalálható a youtube-on különböző minőségű amatőr felvételeken. Ezekből fogok válogatni!

2010. június 27. 

Az egész nap a koncertre volt szánva. Reggel felkeltem a Hyde Park-hoz közeli hostelben, lesétáltam egy közeli reggelizőbe, ahol nagyon jó igazi angol reggelit szolgáltak fel, all you can eat rendszrben, ezután vettem az újságosnál egy The Sun-t (az egy ismert napilap) hónom alá vágtam, és leültem a Parkban egy kicsit olvasgatni. Gyönyörű napsütéses délelőtt volt. Dél felé a Pityu barátom is méltoztatott felkelni, és 12 óra után már meg is közelítettük a koncert helyszínét. A jegyen az állt: Kapunyitás 13 órakor, Kezdés 14-kor. Na hát én biztosra akartam menni, így még előtte beálltunk a sorba, és ennek köszönhetően simán és kényelmesen fel tudtunk sétálni a színpad előtti részhez, kb 10 méterre álltunk a színpadtól. Ennek persze nagyon nagyon megörültem hogy ilyen szerencsés vagyok. Ekkor még nem sejtettem hogy mi vár rám...

Persze elmentem sörért, 4 fontos kis tuborgokért, és nagy izgalommal vártuk a 14 órát. Ami el is jött, és bejelentették az előzenekart. Ezen mondjuk annyira nem lepődtem meg, hisz előzenekar kell. Számomra ismeretlen rock-banda volt, és kb egy órát játszottak. Azon viszont már kissé meglepődtem hogy utánuk bejelentették a 2. előzenekart is, aki szintén ismeretlen volt a számomra, és ők már több mint egy órát játszottak. A tömeg egyre csak gyűlt, nekünk meg melegünk volt a tűző napon, és szomjasok is voltunk. Megkockáztattam hogy kimegyek még sörért, de szerencsémre az angol emberek udvariasan visszaengedtek a helyemre. Fél 5 körül már nagyon reménykedtem, de ekkor meg felkonferálták Elvis Costellót, akit bár ismertem, de nagyon csalódott lettem, hogy mi ez a három előzenekar??? A tömeg tovább sűrűsödött, és akkor kezdtem csak észrevenni hogy mi van körülöttem, itt a színpadhoz közeli szekcióba: Az emberek hűtőtáskákkal, kajával, meg innivalóval, sőt összecsukható kisszékkel érkeztek. :) Mondtam a Pityunak: "Te ezek tudnak valamit amit mi nem..." És akkor megláttam valaki kezében egy programfüzetet. Mindent leszerveztem az utazással kapcsolatban, de arról nem találtam semmi infót hogy Sir Paul előtt 5 előzenekar fog játszani, és ő majd csak 8 óra után jön... Kis naivan azt hittük hogy majd délután 2-kor színpadra lép a McCartney... :) Hát ez nagyon elkeserített minket, mert addigra már nagyon kivoltunk, és még további 3-4 órát kellett várnunk a koncertre a tűző napon, étel és ital nélkül, a tömegben. Mindennek tetejében a Pityu barátomnak egy hetes friss kulcscsonttörése volt... Szóval elkezdtünk gondolkodni, hogy most mi legyen? Kibírjuk mi ezt? Végülis mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy mivel valószínűleg életünk legnagyobb koncertje lesz, ha beledöglünk is, de nem fogjuk feladni a szuper helyünket. :) Na ezek után én ismét megkockáztattam hogy elmegyek sörért, de a visszaúton az egyre nagyobb tömeg már nem volt olyan udvarias. Lassan 50.000 ember gyűlt össze a színpad előtt, és mire nagy nehezen visszaverekedtem magam a helyünkre megfogadtam, hogy most már nem mehetek el innen, bármi is történjék. Így hát vártunk. Persze néha le is ültünk a földre ahogy mások is, és valahogy eltelt ez a pár óra. Szóval közel 8 órát vártunk a tömegben a tűző napon Paul McCartney-ra, étlen-szomjan de azt mondom: igen is megérte! 

Kezdődik a koncert! 

15-20 perccel a koncert előtt a tömeg spontán éneklésbe kezdett. Király volt: Énekeltük a Let It Be-t, meg a Hey Jude-ot. Ez mindjárt olyan jó hangulatot teremtett, hogy valahogy elfelejtettem a fáradtságot. És végre színpadra lépett McCartney, aki frenetikus közel három órás show-t csinált. A repertoár nagyjából fele Beatles muzsika volt, a másik felében a nem kevésbé remek Wings, és szóló karrierje slágereit játszotta. A Beatles daloknak persze nagyon örültem, mert ezek között több olyan is volt, amit annak idején a banda sohasem játszott koncerten! A show a Venus And Mars, és a Jet című számokkal indult, majd jött az All My Loving a klasszikus korszakból, ami még mindig hihetetlenül jól szól! Szinte végig énekeltem az egészet! Az alábbi saját felvétel, egy kis részlet.

Utána jöttek a további legendás Beatles slágerek, és egyre jobb lett a hangulat: Elenor Rigby, Ob-la-di Ob-la-da, Black Bird, The Long And Winding Road, nagyon jó volt ezeket hallgatni, és együtt énekelni Paul-al! Itt van például az 1968-as Back In The USSR megvágott változata. Hallgassátok meg, és figyeljétek a kép bal alsó sarkában a kissé kopaszodó vigyorgó emberkét, 10-11 másodpercnél. :) Ő az én Dancs Pityu barátom. Én kb fél méterrel előtte állok, és pont nem látszok hogy a fene enné meg! :)

De azért voltak frissebb dalok is Paul szóló karrierjéből, mint például a Mrs. Vanderbilt, és a Dance Tonight, bizonyítva hogy azért még ma is szuper slágereket tud rittyenteni. Ezek közé vegyítve helyet kapott sok szuper sláger a Wings korszakból is. Nagyon jól szólt a Band On The Run, a My Love igazi közönség kedvenc, amit mindenki együtt énekelt, de ezek közül talán a rockosabb vonalat képviselő Let Me Roll it volt a legjobb! Hallgassátok meg!

Aztán itt van még egy dal, a második amiben megint feltűnik a Dancs Pityu, és én megint pont kiszorulok a képből. 47-48 másodpercnél a kép alján keressétek, ahogy átszellemülten élvezi a zenét! :)

És a koncert még csak ezután indult be igazán. A nap közben lement, és az ugrálás, meg éneklés közben teljesen elfelejtettem, hogy miken mentem keresztül a koncert közben. A színpad előtt álló biztonságiak láthatták hogy sokan szomjaznak a tömegbe, hisz lehetetlen volt kimenni a söntéshez. Mivel rendesek voltak, műanyag pohárban elkezdtek frissítőket osztogatni a közönségnek, amit szépen hátraadogattak az emberek a többieknek. Mivel mi ilyen lovagias gyerekek vagyunk, mi is tovább adtuk a jobban rászorulóknak, és inkább tovább tűrtünk. Volt John Lennon emlékszekció a Here Today, és a Day In The Life számokkal, aztán George Harrison is kapott egy kis blokkot, az ő egyik legnagyobb slágerét a Something-et óriási volt hallani, és persze együtt énekelni. Az alábbi videót már közönség egy tagja készítette, nem én. Nézzétek végig, mert nagyon jól visszaadja a koncert hangulatát, meg a dal is szuper!

Utána már olyan számok jöttek mint a Paperback Writer, a Lady Madonna, vagy a zúzós I've Got a Feeling. A koncert tervezett csúcspontja a Live And Let Die volt. Az 1973-as Bond főcímzenét komoly pirotechnikával támogatták meg, ami így 5-6 méterről egészen átható érzés volt. Nézzétek meg! :)

Persze az a jó ebben, hogy ezután még tovább fokozódott a hangulat és újabb legendás slágereket énekelhettünk. Paul leült a zongorájához, és a közönség öngyújtósan ahogy illik, elénekelte az utánozhatatlan Let It Be-t a közepén a gitárszólóval, majd jött a 10 percesre nyújtott Hey Jude. Ez a kettő a legjobb Beatles számok közé tartozik, és igen, egy élmény volt átélni! Itt van a Hey Jude, igaz valamivel rosszabb minőségű hanggal, de ez a dal még így is nagyon jó! 

Ezzel tulajdonképpen véget ért a koncert hivatalos része, és jöttek a ráadások! Két blokk, amiben olyan legendás slágerek hangzottak el mint a Day Tripper, a Lady Madonna, a Get Back, és a Yesterday amit szinte csak a közönség énekelt. Ezek után jött el számomra a koncert csúcspontja: Ez pedig nem volt más mint a Helter Skelter, ami egy kemény heavy metal nóta, egyesek szerint ez a McCartney áltad írt Beatles szám volt az első igazi sláger ebben a műfajban. Ez is azok közé tartozott, amit a maga korában a Beatles sohasem játszott koncerten, pedig milyen hatásos még ma is! A zenekar a húrok közé csapott, és én önkívületi állapotban ordítva énekeltem a sorokat! :) Ez a legjobb felvétel amit találtam.

És ezzel még nem volt vége, jött egy 10 perces záró blokk a zseniális Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band-el, és a The End című dalokkal. Óriási volt, a végén konfetti zápor hullt a közönségre, ami lassan-lassan oszlani kezdett. Mire magunkhoz tértünk, hirtelen ránk zuhant a fáradtság és a kimerültség, de nagyon! Arra már rendkívül szomjasak is voltunk. A parkban találtunk egy büfét, ahol vettem egy másfél literes ásványízet. Leültünk egy padra, és kb egy húzóra megittam. Nagyon jó volt végre leülni. Csakhogy ezzel az volt a gond, hogy nem voltunk benne biztosak hogy valaha is fel fogunk tudni kelni onnan. A szállásunk nem volt messze, kb 800 méterre, de azon gondolkodtunk hogy az ellenkező irányba kéne elindulni a 400 méterre lévő buszmegállóhoz. Így is tettünk, és utolsó erőnket összeszedve odamentünk. A busz a mi utcánknál rakott le. A Queensborough Terrace egy ilyen bulizós utca, tele kocsmákkal, és éttermekkel, és nekünk enni is kellett még valamit. Hajnali 2 körül kezemben egy Subway szendviccsel, leültem az út szélére, és nekiálltam enni. Ekkor mintha Anyu hangját hallottam volna, aki engem szólítgat... Talán már hallucinálok is a fáradtságtól? - Gondoltam. Ekkor esett le, hogy a hülye telefonom elnyomódott a zsebembe, felhívta az első számot a névjegyzékből, és még a kihangosító is bekapcsolt. Anyu meg otthon nem tudta elképzelni mi lehet a bajom hajnali három órakor. :) Kinyomtam. 

Már csak fel kellett jutni a szobánkig, ami természetesen a legfelső hatodik emeleten volt. Lift ugye nincs, hihetetlenül meredek lépcsők viszont voltak. Emlékszem hogy az utolsó két emeleten már szinte kúszva másztam fel. Nem, nem voltam berúgva, de hihetetlenül ki voltam merülve. Az ilyen olcsó hosteleknek megvan az az előnye, hogy az ember ismerkedhet a világ minden tájáról jött fiatal túristákkal. De hátrányuk is van: Azért hosszú távon nem túl kényelmes. Egy kb 3x3-as szobában voltunk hatan, emeletes ágyakon. Fiúk, lányok együtt. Szóval mikor hulla fáradtan benyitottam a szobába, a sötétben majdnem rázuhantam egy idegen lányra, aki az ágyamban feküdt. Nem láttam még őt, nem a szobatársunk volt. És ami még ennél is különösebb volt, a Pityu ágyában is aludta egy. :) Nem igazán tudtuk mire vélni a helyzetet. Kénytelenek voltunk lemenni vissza a portára. Mondom a portásnak mi történt, és mégis mit akar ez jelenteni, talán a valami spéci meglepetés? :) A portás értetlenkedett egy kicsit, majd kiderült hogy két fiúnak ki kellett volna aznap költöznie a szobánkból, de nem tették meg. Ezért kerültek a lányok a mi ágyainkba. Nem volt mit tenni, fel kellett mennünk a portással, és szegény lányokat fel kellett ébreszteni, és át kellett rakni őket egy másik szobába. Biztos nem örültek neki, mert aznap érkeztek New York-ból... De így mi legalább hozzájutottunk az ágyainkhoz, és végre ki tudtam magamat pihenni. 12 órát aludtam egyhuzamban. Másnap meg azért elnézést kértünk ezektől a lányoktól, akikről kiderült, hogy tök aranyosak.

Nagyjából ennyi. Úgy éreztem ez is hozzá tartozik a koncert élménybeszámolójához.

Irányzékolnál vissza a Főoldalra? Akkor ide tessék kattintani!